A tűz itt bennem hatalmas, de mégsem éget,

Én nem megkapni akarlak, hanem megszenvedni érted,

Azt teszem mindennap, ezt te tudod a legjobban,

Ha engem őrzöl, akkor szívedben a legjobb van.

Egyszer majd mindenki mást lemosunk a testünkről,

És a másik szívében a másik nevét festjük föl.

A valóság szerintem olyan, mint a képzelet,

Egy határtalan utazás, de nem mindig élvezed.

Élem az életem, vagy álmodom, hogy élek,

Mint a remény rabjai, néha a szabadságtól félek.

Megélni nehezebb, mint beszélni róla. Elfogynak a kedves szavak, ha itt az óra, nincs mosoly csak harag, egy hosszúra nyúló múló pillanat, ami a fejben benn ragad..

ha kihunynak, fényeibe újabb csillag ragyog, aztán újabb nappalok, és én újra rab vagyok. hiányzó láncszemek, melyek törik meg a kerek ívet. a véráram hiánya megnehezíti a szívet.

Hiányzik nekem,

hogy én is hiányozzak

egyvalakinek.

az vagyok,aki mélyen,tiszta szívvel,önzetlenül,önmagadért fog szeretni,de aki csak akkor fogja mondani neked,amikor valóban így érzi.az vagyok,akit soha nem fogsz megérteni igazán,de akit pont emiatt fogsz csodálni,és végtelenül szeretni.

van egy pillanat, mindig van egy pillanat, amikor engedhetsz vagy ellenállhatsz.

a vér is gyorsabban lüktet bennem, ha közelebb jössz hozzám.

A látásod kitisztul, amint a szívedbe tekintesz. Aki kifelé néz, álmodik. Aki befelé néz, fölébred.

aki szó nélkül kisétál az életedből, hidd el, akkor ő ugyanúgy csendben fog újra besétálni.

'Azt hiszem nélküled is tudom hogy

Hol a helyem

Azt hiszem még jobban nyitva

tartom a szemem

Azt hiszem egyedül is rájövök

Hogy mi jó nekem

Azt hiszem elengedheted

Mind a két kezem.'

Olyan kevés biztos pont van a világban, olyan őrült ez az egész. (...) Egy hatalmas, áradó folyó a világ... viszi, sodorja a legtöbb embert magával, álmok, vágyak nélkül... és te olyan vagy nekem, mintha egy szikla lennél, egy biztos pont, melybe kapaszkodom, megtartasz, biztonságot adsz. Nem is értem, miként lehetséges ez... Boldog lehet, aki ismer téged, mert beléd kapaszkodhat, te erőt adsz nekik, melletted szembe tudnak nézni az árral.

- Miért szeretsz engem? Egész úton mást sem tettem, csak nyavalyogtam neked, semmi sem volt jó, mindennel bajom volt. Akkor viszont miért hagysz meg barátodnak? (...)
- Mert azoknál, akik három mondatban megmondják a Nagy Igazságot, sokkal jobban kedvelem az olyanokat, mint te, akiket folyton kétségek gyötörnek.

Egy napon észrevettem, hogy szeretem. Miért? A kérdés érdekelt, mert ostoba volt, s a tetejébe megválaszolhatatlan. Iparkodtam felelni a kérdésre. Így feleltem: szeretem... másképp, mint a többit, másképp, mint mindenkit előtte... Valami van benne, ami számomra elmondhatatlanul ismerős. Mintha egyszer már együtt lettünk volna kígyók és Luciferek között, nagyon régen, a Paradicsomban.

függője vagyok a pillanatoknak veled!

kell egy férfi, aki elhiszi, hogy igaza van amikor téved..

Látom, ahogy ránézel.  És nem kaphatod meg. Talán csak annyi az egész, hogy eddig sosem tudtad meg, milyen akarni valamit, ami nem lehet a tiéd.

A természet legszebb alkotása az emberi test. A bőrödet, ha megérinthetem, már az elég lenne, de azután jön a vágy, mintha hatalmas üres tér lennél, és nem bírom elviselni ürességedet, mert szív, von magához, akár egy örvény. Mintha nagyon mélyen durva keretek közé szorították volna a világ dolgait, megmondva, mi van kívül és belül, de ez a határ csak azért lenne, mert azt akarja, hogy pusztítsák el őt. Ugyanolyan szörnyűséges kényszer ez, mint amit a jéghegy érezhet, mikor az óceánba olvad.

Halálra unnám magam, ha mindig csak olyan dolgokat kéne végeznem, amelyekről tudom, hogy képes vagyok rájuk! Az az igazi kihívás, ha olyat teszel, amit addig még soha.

Egyre inkább az az érzésem, hogy az életünk egyetlen mondat, csak nem tudjuk kimondani, hogy mi az. A nagy találkozások, a lélek közeli pillanatok mindig azok voltak, amikor valakit megszerettem. Az igazi csoda a barátság, a valódi, emberközeli kapcsolat, amikor egyszer csak repül velünk az idő, és az az érzésünk, hogy mi már valahol találkoztunk. Néha egy pillanat többet ér, mint egy egész esztendő.

ne érj hozzám, csak lépj mellém, érints meg ott, ahol a ritmus lüktet, és tol felém.

Az álmok (...) ugyanolyan hatással vannak ránk, mint ha valóban megtörténnének. Ha rosszat álmodunk, verejtékezve és remegve ébredünk. (...) Mi van akkor, ha azt mondanám neked, hogy most is csak álmodsz, bár te nagyon is valóságosnak érzed? Hiszen álmaidban teljesen háttérbe szorul a való világ, nem? Mintha csak árnyéka lenne a láthatatlan világnak. És ez a láthatatlan világ az igazi varázslat forrása. Míg alszol, valaki füledbe súghatja, hogy miket álmodj.

- Ó, a kamaszbánat - bólintott apu merengve.

- Igen, az milyen kedves tud lenni! - értett egyet anyu.

Nem! Nem kedves! Miért gondolják, hogy kedves, ha sírógörcsöt kapok éjjel, ha bedagadt szemmel ébredek, és nincs étvágyam? Egyáltalán nem kedves! Tragikus! Egész úton némán ültem, és a szüleimet hallgattam, akik "mókásnak" tartják, hogy éppen meghasad a szívem.

Miből gondolod, hogy jogod van más embernek mutogatni az utat? Ugyanolyan ember vagy, mint a többi. Egy a "többi" közül. A többinek te vagy a "többi". Ha utat akarsz mutatni a többinek, más: ne ember. Valami nagyobb, valami jobb, valami emberfölötti. Te része vagy az egésznek. Az incifinci, nyomorult kis részecske pedig csak nem szabhatja meg, hogy az egész merre tartson?!

Ahogy a fecskék nyáron velünk vannak, a hidegtől űzve viszont eltávoznak, ugyanúgy velünk vannak a hamis barátok életünk derűs szakában, de mihelyt észreveszik szerencsénk telét, valamennyien elrepülnek.

Van egy arc,

amit csak önmagunkat elképzelve látunk- lehet, hogy ez az igazi.(...)És van,van arc, amit csak az lát, aki szeret,akit szeretünk. Ez a legszebb,a legmulandóbb. A legérvényesebb.

- Sokan akkor is hősök, ha nem lövöldöznek, vagy nem üldözik a rossz embereket.

- Azok az emberek, akik nap mint nap dolgoznak, és úgy élik le az életüket, hogy nem bántanak másokat, ők az igazi hősök. (...) Sokan vannak. És mindegyikükkel előfordul, hogy fél.

A rémület megváltoztat bennünket, mert nem tudunk feledni. Meg vagyunk verve az emlékezettel. Akkor kezdődik, amikor elég idősek vagyunk ahhoz, hogy megértsük, mi a halál, és rájöjjünk, hogy előbb vagy utóbb elveszítjük a szeretteinket. Soha nem leszünk már a régiek. De azért rendbe jövünk. Folytatjuk.

Nagy súlyt cipeltem, aztán hirtelen elejtettem.

Hogy így is lehet élni, hidd el, nem is sejtettem,Tűz a tűzhöz, víz a vízhez, te meg énhozzám,Ha megtehetném, még az álmodat is én hoznám.

Gyűlölöm, ha jössz, mert gyűlölöm, hogy itt hagysz!
Gyűlölöm, ha hozzám szólsz, gyűlölöm, ha hallgatsz!
Gyűlölök már mindent, gyűlölöm, hogy így van!
Gyűlölöm, hogy a szívben mindig más van, mint az agyban!